Peter Heppner neve egyet jelent a szívmarkoló és lehangoló dalok sorozatával. Amikor Wolfsheim nevű német szinti pop / darkwave együttes énekese megszólal, a hagjával olyan dumenzióba ragadja el a hallhatót, amelybe kevesen mások. A hangja nem hasonlítható senki máséhoz, érces, füstérlelte, de mégsem egy Charlie. A mód pedig ahogyan énekel (nehéz úgy fogalmazni, hogy ne kiáltsanak rám homofóbiát) nem éppen férfias. Sötétbe öltözött rock és metálbandák énekesnői ütnek meg olyan tónusokat, mint Heppner. Amelyektől nem ritkán lesz hálálszagú a levegő, de férfiember nem érzi azt, hogy az ő nevében, az ő szívéből énekelnek. Egészen más, ha Heppner teszi.
Nos, a Wolfsheim pihenése alatt (sose beszéljünk többé megszűnésről és feloszlásról a mai világban!) Heppner nem lazsál. A legutóbb Paul Van Dyk-kel készített közös lemezt, de a legismertebb számai Schillerrel készültek. A Tagtraum (Daydreaming) koncertfelvételen pontosan hallani a közönséget, amint ovációban tör ki, amikor a koncert közepén Heppner lép a színpadra, hogy elénekelje a Dream of you és Leben... I feel you cimű opuszokat. (Az előbbi videoklipp változata számomra az egyik legjobb zenés vid a világon.)
Peter Heppner most önálló lemezt jelentetett meg, melynek nemes egyszerűséggel Solo lett a címe. Természetesen a mai világban nincsen igazi szóló, zenészek és hangmérnökök sorakoznak Heppner mögött is, akárcsak Madonna, Robbie, Kylie vagy bárki mögött, akiket csak saját nevük alapján szoktunk azonosítani. Azt mondtam, sorakoznak, és ez érződik is az albumon. Az, hogy némely dal angolul, mások németül hangzik el, nem is annyira bántó, mint a zenei színvonal hullámvasútja.
Ettől függetlenül a Solo szerethető lemez, kellően depressziós, melankolikus, spleenes, tehát heppneres.
